>> Még interjúk: Kultúrpart | Bookline

----------------------------------------------------------------

Interjú Weiler Péterrel

Ugyan ki ne hallott volna a tavalyi év egyik sikerkönyvének számító krimiről, A Márai-véletlenről.
De azt vajon tudták-e, hogy a Peter Weiler név valójában egy magyar fiatalembert, Weiler Pétert takarja, akinek az életében meghatározó szerepe van a véletlennek. Vagy talán a sorsnak? Léteznek-e véletlenek vagy minden eleve elrendeltetett? Esetleg vannak szerencsésebb és szerencsétlenebb emberek? Erről és a könyvről beszélgettünk Weiler Péterrel.

Az underground daraboktól A Márai-véletlenig

Mikor kezdett el írni?
Ha jól emlékszem, még a gimnáziumi éveim alatt, bár az is lehet, hogy már általános iskolás koromban. Színdarabokkal és kisebb esszékkel kezdtem, amiket - miután elkészültek - elő is adtunk a barátaimmal. Egyszer még a Balatonboglári Szabadtéri Színpadot is kibéreltem velük, hogy ott színpadra állíthassuk őket. Ezek a darabok tulajdonképpen nagyon underground szellemiségűek voltak, mindenesetre a közönség élvezte őket. Bár szerintem mi még náluk is jobban.
Az írás innen fakad, de ezektől a diákkori próbálkozásoktól persze még hosszú út vezetett A Márai-véletlenig.

Ezek a darabok miről szóltak?
Teljesen abszurd drámákat kell elképzelni, amikben - igaz nem vagyok valami jó színész - de én is szerepeltem. Szerintem elég, ha mondok egy példát: az egyiknek Marx Engels volt a címe. Ami jelen esetben egy nevet jelentett. A főhőst hívták Marx Engels-nek.
Hát igen, furcsa "irományaim" születtek akkoriban.

Hasonlít bármelyik is a nemrégiben megjelent, első regényére?
Nem, egyáltalán nem. Akkoriban fogtam egy papírt, befűztem az írógépbe és írtam, ami eszembe jutott. Aztán vagy lett belőle dráma, vagy nem.
A Márai-véletlen ezzel ellentétben három év munkája, mely egy eléggé szigorú szerkezetű, párhuzamosan több idősíkon játszódó mű, amiről remélem, az olvasók a végén úgy gondolják majd, mértanilag jól megszerkesztett cselekmények folyamata.

Egyes morzsákból kenyér lesz

Akkor A Márai-véletlen teljesen tudatos, előre megtervezett írás volt, nem pedig egy spontán, pillanatnyi valami?
Egyedül az ötlet volt spontán. Ami akkor pattant ki a fejemből, amikor a családommal a floridai Disney World-ben nyaraltunk. Egyszerűen lenyűgözött az a világ. Bárki belép oda - legyen akár felnőtt, akár gyerek -, magával ragadja a látvány. Minden tökéletes a szemétkukáktól kezdve a bokrokon át, az összes díszletig. Olyan, mint egy álom!
Ott, Disneyland közepén elkezdett foglalkoztatni, hogy Walt Disney hogyan találta ki mindezt. Ráadásul az 1960-as években. Aztán később valahol ráakadtam arra az érdekes információra, hogy az öreg Disney-nek volt az első, Los Angelesben épült parkban egy saját lakása, ami pont a főtérre nézett, és amiről a szűk családján kívül senki más nem tudott. Egy pici lakás, amit azért rejtettek el a díszletbe, hogy meg tudjon néha húzódni egy-egy hétvégére és nézhesse a parkban játszó boldog családokat. És akkor egyszer csak kitaláltam azt a történetet, hogy Disney éppen a főteret nézi az ablakon keresztül, amikor megjelenik nála egy kis gyerek. Aztán kettejük között történik valami, ami örökre megváltoztatja a kisfiú életét. Ez az ötlet annyira tetszett, annyira hittem benne, hogy rááldoztam három évet arra, hogy kibontsam.

Hogyan lett a kedves Disney-történetből végül krimi?
Nyilván nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az ember milyen könyveket szeret, mit olvas szívesen. Amikor először leültem az "írógép" elé, már biztos voltam abban, hogy olyan történetet szeretnék, ami meglepő, fordulatos, izgalmas. Azt hiszem, egy romantikusabb sztori is működhetett volna, de azt nem élveztem volna három éven keresztül.

De mégis hogyan jutottunk el Walt Disney-től a Pontiac Catalina-ig?
Tulajdonképpen sokáig, mint egy csomag járt a fejemben az említett Disney-történet. Emellett abban is biztos voltam, hogy lesz az én sztorimban is egy Az operaház fantomjának cselekményét beindító árverés. Egy ilyen aukció során olyan tárgyak és holmik kerülnek kalapács alá, melyeknek saját történetük van. Elképzeltem, hogy a könyvem főszereplője vásárol majd egy autót, amiből teljesen véletlenül előkerül egy levél, ami egy szoborhoz vezet. Az csak később merült fel bennem, hogy mi lenne, ha a kocsiban talált tárgynak nagyobb jelentőséget tulajdonítanék. Kicsit olyan volt, mintha morzsákat csepegtetnék el a történetben, és néha-néha visszanyúlok egyhez, és azt mondom, na akkor ebből legyen kenyér.

Féltem a saját történetemtől

Hogyan került a történetbe a mű másik fontos tárgya, Remington Cheyenne szobra?
A Remington-szobor tényleg a véletlen műve. Azt tudtam róla, hogy Amerika egyik híres szobrásza, akinek a szobraiból készült reprók árveréseken gyakran előfordulnak. Kicsit utánanéztem, és ráakadtam a Cheyenne-re, melyből Remington valóban készített egy sorozatot, azonban két szobor - a hetes és a tizenhetes - hiányzik. Az összes többi katalogizálva van és gyűjteményekben, múzeumokban őrzik.

Látott már ilyen szobrot igazából?
Láttam már Cheyenne-t, bár itt az irodámban egy Bronco Buster-t őrzök. Amerikában a Remington-szobor kicsit olyan, mint nálunk mondjuk a Zsolnay porcelán. Minden módosabb családnak van legalább egy 100 dolláros másolata, ami a kandalló feletti párkányon figyel. Egyébként volt két Cheyenne-m, csak elárverezte a kiadó.

Meg merte érinteni?
Nevetni fog, de nem mertem. Féltem a saját történetemtől. Megjött a Cheyenne az ebay-ről egy dobozban és én tényleg tartottam tőle. Hiszen három éven keresztül írtam a történetet, melyben az egyik szobrot fantasztikus képességgel, a másikat pedig szörnyűségekkel ruháztam fel.
Hát azt már tudjuk a könyvéből, hogy ágy fölé nem ajánlatos tenni…
Lehet, hogy ezért is kötődöm inkább a Bronco Buster-hez és ezt is szigorúan itt az íróasztalomon őrzöm. Ez ártalmatlan, bár súlyra ez is elég nehéz darab.

Árnyék San Diego felett

Márai Sándor hogyan került a könyvbe?
1989-ben én éppen San Diego-ban kerültem, mint gimnáziumi cserediák. Megérkezésem előtt pár hónappal lett öngyilkos Márai, de én akkor, gyerekfejjel nem igazán ismertem őt, hiszen másodikos gimisként még nem tanultam róla. Szóval San Diego utcáin mindenki a magyar származású íróról, Márairól beszélt: ezen a padon ült, ebben a parkban sétált, innen nézte a tengert, itt lett öngyilkos. Én meg megérkezem a világ egyik legcsodálatosabb városába, amelyre mint egy árnyék, vetült rá Márai halálának híre. Hátborzongató volt.
Amikor hozzáláttam a történethez, már tudtam, hogy San Diego-ból fogom indítani, mert azt a helyet jól ismerem, és kellemes emlékeim fűznek hozzá. Aztán eszembe jutott Márai, és az, hogy milyen érdekes lenne, ha a történetem pont akkor játszódna, amikor ő is ott élt.

A regény Philadelphiában is játszódik. Fűzi esetleg oda is valamilyen szál?
San Diego-ban fél évet töltöttem. Aztán hazajöttem és elkönyveltem, hogy én még oda visszamegyek egyszer. Később - pontosan ezért -, megpályáztam egy ösztöndíjat, amit meg is nyertem. Így hát kiválaszthattam, melyik amerikai városba szeretnék járni. Mivel Kaliforniában nem volt iskolájuk - pedig ha lett volna, oda mentem volna -, azt gondoltam, bizonyára a keleti part is érdekes lehet, ezért Philadelphia mellett döntöttem.
Már előre elképzeltem a várost. Feltételeztem, hogy olyan hely, ahol előfordulhat, hogy ott is ragadok, aztán leszállt a repülőm és egyáltalán nem az fogadott, amire számítottam. Koszos volt, barátságtalan, és szürke, egyszóval nem tetszett. Persze nyilván vannak szépséges részei is, de én valahogy nem találtam meg őket. Éppen ezért két éven keresztül valahogy úgy voltam vele, hogy klassz, de már inkább mennék haza.

Jókor lenni jó időben

A Márai-véletlen egyik alakja a szerencse és a véletlen tanulmányozásával foglalkozik. Ön mennyire hisz a véletlenben?
Vagy az életben minden sorsszerű volna, és mindent előre megírtak egy hatalmas könyvben?
Én nagyon sokat köszönhetek a véletlennek. A feleségemmel is teljesen véletlenül ismerkedtünk meg és nem úgy, hogy mellém ültették az iskolapadban. De rajtam kívül hány meg hány embernek változtatja meg a véletlen az életét! Néha éppen csak tizedmásodperceken múlik, hogy elkerülünk, részese leszünk, esetleg mi okozunk egy balesetet. És akár az okozói, akár a szenvedő alanyai vagyunk, onnantól kezdve minden megváltozik. Ha nem találjuk reggel a kulcsunkat, vagy többet iszunk egyetlen korty kávéval, már minden máshogyan alakul, és ez a szép, de ugyanakkor hátborzongató is az életben.

Elképzelhető, hogy minden embert szerencsefaktor alapján is lehet kategorizálni? Úgy értem, vannak, akikkel életük során csupa szerencsés véletlen és olyanok is, akikkel szerencsétlen véletlenek történnek?
Szerintem igen. Lehet, hogy csupán a nagy számok törvénye alapján, vagy ha tetszik éppen isteni beavatkozásra. Az például, ami a könyvben is elhangzik, igaz történet, arról a családról, akinek nőtagja egy kisvárosban, ugyanabban az útkereszteződésben vesztette el az unokáját, fiát és férjét. Na ezekre mondjuk azt, hogy ilyen nincs. Pedig mégis van! Vannak emberek, akiket mintha ostorozna a sors. Egyébként, hogy egy jó példát is felhozzak, nemrégiben hallottam egy könyvről, ami a közelmúltban jelent meg Amerika legeslegsikeresebb embereiről. Az egyik fejezete Bill Gates-ről szól, amiben elmeséli, hogy az 1960-as években az ő általános iskolájába beépítettek egy computert, és ennek köszönheti, hogy elindult ezen az úton és felépíthette birodalmát, a Microsoft-ot. Majd a könyv szerzője egy későbbi találkozásuk során feltette neki a kérdést, hogy mit gondol, hány iskolában volt akkoriban számítógép. Mire Bill Gates azt felelte, hogy talán minden tizedik-huszadikban. És erre azt mondta az író, hogy tévedés, mert abban a pillanatban, egész Amerikában az volt az egyetlen olyan computer, amit iskolában helyeztek működésbe. Egyszóval Bill Gates pont abba az intézménybe iratkozott be, ahova később egy gépet vittek. Ez a könyv egyébként pontosan azt boncolgatja, hogy akik extrém módon sikeresek, azokról a legtöbb esetben kiderül, hogy mázlisták is. Természetesen mindegyik képzett, törtető, egy zseni, de mindez önmagában kevés és főleg nem magyarázat a hatalmas sikerre, amit elértek. Sok esetben szerencse, vagy szerencsés véletlenek sorozata. A "jókor lenni jó időben" tipikus esete.

Nincs olyan szereplő, akiben ne lenne belőlem

Amikor megvolt a Disney-s sztori, akkor szedegette össze a már említett figurákat, alakokat, amik később meghatározták a cselekményt, vagy előfordult olyan is, hogy évekkel később találkozott valamivel, amit rögtön bele is írt.
Nekem ez a három esztendő nagyon jó volt arra, hogy megérlelje bennem a történetet, a szereplőket, a regényt meghatározó tárgyakat. Minden este írtam másfél oldalt, és előfordult, hogy reggel felébredtem és tudtam, hogy néhány fejezeten változtatni fogok.
Amint leültem a gépem elé, és megnyitottam a készülő könyvet, bekerültem egy másfajta lelkiállapotba és az ötletek nagy része ilyenkor pattant ki a fejemből. Folyamatosan azt a térképet követtem, amit a fejemben láttam. Persze a figurák hetven százaléka egyáltalán nem tudatosan kapcsolódott be a könyvbe, csupán véletlenül. Aztán amikor kitaláltam, melyik szereplővel miként hozom össze, már csak helyet kellett neki csinálnom a könyvben. Bonyolult és nehéz munka volt, lehet, hogy ma már egész máshogy cselekednék.

Folyamatosan írt egy-egy történetet, vagy összevissza, mindennap mindegyikhez egy kicsit?
Kockák voltak a fejemben, amiket aztán lineárisan, egymás mellé rakosgattam. Aztán amelyik túl hosszúra sikeredett, azt kettévágtam és elszórtam a könyvben.

Ha egy könyvnek, amit olvasok, van valamennyi köze a valósághoz, mindig azt feltételezem, hogy az író személyes tapasztalatai és megfigyelései is helyet kapnak a műben - ezt támasztja alá az is, amit Ön mondott San Diego-ban és Philadelphiában töltött éveiről. Emellett úgy gondolom, hogy az egyik szereplő tulajdonképpen maga az író.
Abszolút. Lehet olyan világot teremteni, ami mindenben különbözik attól, amik léteznek, amiket ismerünk, mint például a Harry Potter-ben, bár a felszín alatt ott is az írónő személyes élémnyei lehetnek mesébe bújtatva. Az írók másik fele pedig átélt dolgokból, tapasztalatokból építkezik. Olyan helyszíneket - esetleg szereplőket is - fest le, amiket már valamennyire ismer. Én nagyon élveztem azt, hogy újra végig kellett járnom az utcákat, igaz, csak gondolatban, amiken már sétáltam egyszer. A szereplőkkel ugyanez a helyzet. Nincs olyan, akiben ne lenne belőlem valami. Akár egy mondat, akár egy tulajdonság, egy jellemző. Itt azonban át lehet esni a ló túloldalára, ugyanis ha mindig belecsepegtetek magamból valamit a figuráimba, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az alakok egy idő után nagyon elkezdenek hasonlítani egymásra.
Egyébként talán az orvosba sikerült a legtöbbet "belerakni" magamból. Ő egy kicsit melankolikusabb figura, mindamellett meglepő dolgokra képes. Például odaadja valakinek a szobrot, amit gyerekkora óta imád, aminek az életét köszönheti.

Minden író egy hófalat dobál

Ön milyen könyveket olvas?
Általában krimiket, regényeket olvasok Paul Auster-től egészen Dan Brown-ig, mindenfélét. A magyarok közül nagyon szeretem például Márait vagy Szerb Antalt. Azonban az utóbbi időben nem volt időm olvasni, ezért azt találtam ki, hogy mivel sokat ülök autóban, hangoskönyveket hallgatok. Most éppen egy Dean R. Koontz mű szól a kocsimban, ami könnyed, fogyasztható. Olyan, amin nem kell gondolkodni. Ez fontos, hiszen ha túlságosan magával ragadó könyvet hallgatnék, akkor még a végén elvonná a figyelmemet a vezetésről. A majd' húsz órás anyagnak most tartok a felénél, de érdekes, hogy mindig nagyon várom már, hogy beüljek az autómba - reggel a munkahelyem felé, délután haza - és folytatódjon a történet.

De miért van ekkora sikere a hangoskönyveknek? Az olvasáskor az ember érzi a könyv illatát, fogja a kezébe. Szerintem ezekkel az érzésekkel egyetlen hangoskönyv sem versenyezhet.
Szerintem nem az emberek olvasási kedvével van az alapvető probléma, hanem azzal, hogy nincs szabadidejük. A régi dal, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás már korántsem érvényes. Mindenki annyit dolgozik, amennyit csak bír, aztán ott a közlekedés, és marad úgy 4-5 óra önmagukra és a szórakozásra, ami az esetek többségében nem könyvolvasás. Az a tapasztalatom, hogy egy rövidebb, háromszáz oldalas regényt általában egy hónap, vagy annál hosszabb idő alatt olvasunk ki. Ez megközelítőleg évi 7-8 könyvet jelent. Ennek azonban sokszorosa jelenik meg egy évben, és akkor még nem beszéltünk a klasszikusokról. Talán ebben segítenek a hangoskönyvek, hogy legalább az autóban, utazással eltöltött időt hasznosan ki tudjuk tölteni.

Mit gondol, ebben az Ön által saccolt, évi 7-8 könyvben benne van A Márai-véletlen?
Roppant nehéz olyan könyvet írni, ami egyértelműen benne lesz. De azért bízom abban, hogy sikerült, ugyanis nagyon jók a visszajelzések. És a kereskedelmi számok is biztatóak.
Van egy olyan mondás, hogy: "Capture the imagination of the reader." Ez azt jelenti, hogy el kell kapni az olvasó fantáziáját. Olyan terméket kell adnunk neki, hogy az adott életérzésében - amit millió körülmény befolyásol, mint a gazdasági válság, az időjárás, az aznapi interakciók - mégis erre a könyvre vágyjon, hogy ebben a történetben akarjon elveszni. Ez nagyon nehéz. Nem lehet, és talán nem is szabad kiszámítani, hogy három év múlva mi lesz érdekes. Itt jön a képbe ismét a szerencsés véletlen.
Ez egy olyan lavina, amit egy jól irányzott hógolyó tud csak elindítani. Minden író ezt a hófalat dobálja, és van, akinek leszakad, van, akinek nem. Nem tudhatjuk előre. Az is lehet, hogy majd a tizenhatodik könyvem indít el lavinát, és az is elképzelhető, hogy soha nem következik be.

Nem lesz több véletlen

Ahhoz, hogy egy könyv sikeres és eladható legyen, elengedhetetlen egy jó borító, ami magával ragadja az embert, és egy ütős cím, amire mindenki felfigyel, felkelti az érdeklődést.
A Márai-véletlen borítóján fél évig gondolkodtam. Több verziót is készítettem, de végül marketing szempontból ez, a véres kerék volt a legérdemlegesebb.
Való igaz, hogy a cím sokat nyom a latban, mert ha, teszem azt Remington-véletlenként került volna a boltokba, akkor jóval kevesebben kapták volna fel a fejüket rá. Disney-nek is csak kisebb szerep jut a történetben, ezért döntöttünk a Márai-vonal mellett. Ebbe kapaszkodtunk, hátha megmozgatja az emberek fantáziáját. És így is lett.

Engem, amikor megpillantottam a könyvet, leginkább az fogott meg, az kezdett foglalkoztatni, hogy egy angol úrnak, Peter Weiler-nek mi köze Máraihoz? Ez a név egy marketingfogás? Miért volt erre szükség?
A munkám miatt közel vagyok a kiadókhoz, ahol a szerkesztők nagyon sok kézirattal "küzdenek". Sokat kiszórnak, mert a többszöröse érkezik be annak, amennyit ki lehetne adni. Talán évente egy olyan kézirat, ha beérkezik, amiből jó könyv lehet.
Miután elkészültem, úgy gondoltam, nem fogom saját kezűleg odaadni az anyagot, nehogy különleges fontosságúnak kezeljék. Ne mondhassák azt, hogy: "Itt a Weiler Péter kézirata, ezt azonnal el kell olvasni, és muszáj vele kezdenünk valamit.". Ezért fogtam, és betettem egy borítékba, ráírtam a telefonszámomat, és azt, hogy engem lehet keresni, mert ismerem a szerzőt. Kíváncsi voltam, ha ráteszem az egyik szerkesztő íróasztalán lévő hatalmas kéziratkupac tetejére, mi és főként mikor fog történni. Mennyi idő után olvassák el, egyáltalán belenéznek-e? Egy hónappal később hívott az asztal tulajdonosa, hogy megnézte, és szerinte érdemes volna foglalkozni vele. Miután a kiadóvezető is áldását adta rá, felfedtem az író kilétét.
A könyv kiadása előtt azon kezdtünk gondolkodni, milyen álnéven jelenjen meg, hogy ne érhessen az a vád, hogy közel vagyok a kiadóhoz és ezért jelentették meg. Sokáig törtük a fejünket, mi legyen az író neve, de a sok béna ötlet után már úgy éreztem, ha 3 évem benne van, akkor idegesítene, ha egy, számomra teljesen idegen név alatt kerülne a boltokba. Ekkor jutott eszünkbe az, hogy inkább csak cseréljen helyet a vezeték és keresztnevem és ez még az amerikai történethez is kapcsolódik.

Mik a jövőbeni tervei? Lesz újabb Weiler-kötet a könyvespolcomon?
Igen, biztosan.

Három év múlva?
Hát, talán már hamarabb. Még 2010 előtt. Legalábbis szeretném. Egyébként már a könyv negyede készen van. A történet Magyarországon játszódik majd és szintén krimi lesz. Nem mondhatok róla többet, de annyit még elárulhatok, hogy teljesen más lesz, mint A Márai-véletlen. Ebben ugyanis nem lesz véletlen.

Szabó Viktória - Havi Parabola Magazin